Romok. Sötétség. Hulla és sírhant szag, emberek sehol. Csak megyek. Oh, vajon hol lehetek? Nem tudom. Csak megyek. Kérdések milliárdja kavarog a fejemben, de a fejem mégis üres. Sok mindent kiakarok üvölteni, sikítani, kiabálni... de néma vagyok. Egy félig élettelen test. De valami hajt, megyek. Mint egy egész világ, ami kipusztult, nem csak egy szimpla hely. Érzem, hogy meghalok. Fáj minden lépés, a romos helyeken, fáj minden lélegzet a halott helyen. Kigyulladt házak, félelem... a szememet bántja a füst. De mégis megyek, hisz választásom nincs.
Vagy meghalok, vagy megyek.
A hosszú fájdalmas út után a füst megszűnik, hirtelen elszublimál. És tiszta virág illat, friss víz. Erdő, rét, csupa szép virág, tiszta vízű, szép patak. A látvány gyönyörű, a körülmény élvezhető... szaladni a mezőn csupa élvezet!
De belül még mindig fáj.
Hisz lelkem bánatától akkor sem menekülhetek, ha azt szépnek mutatom.
Tudom, meghalok. Lelkileg. De testem még él. Egy élettelen szerkezet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése